Mi az a dühroham? Miért van jelen?
Az autisták esetében gyakori probléma a dühroham (meltdown - összeomlás). Ez olyankor jön elő nálunk, amikor túltelítődünk. Amikor az idegrendszerünk már nem bírja el az információ mennyiséget.
Ezt látszólag sokszor kis apróságok váltják ki, de valójában az a bizonyos apróság már csak egy utolsó csepp a pohárban.
Nagyon sok minden járulhat hozzá ezen állapot eléréséhez. Jellemzően ilyenek a hangok, szagok, fények, érintés (más által, vagy a ruha anyaga), az étel (szaga, színe, állága), a társas- szociális helyzetek, a sikertelenség, a kudarc élménye.
Miért zavaró a hang, a fény...?
Számomra például a hangok azért zavaróak, mert az én agyam nem képes a zajokat háttérzajként kezelni. Mindent olyan hangosan hallok, ahogy az a maga valójában van.
Így, ha valami hirtelen hangosan csattan, durran, pattan, azt nem tompítja le az agyam, így baromi zavaró, és ijesztő. Ez egy példa a hirtelen eseményre. De ilyenek, azok is, ha egy fény nagyon erős, vagy valami hirtelen és váratlanul kerül be a perifériás látóterembe.
A másik fajta, az a sok kicsi sokra megy esete. Mindenki evett már nagy létszámú menzán, étteremeben, ahol mindenki eszik, beszélget, "csörömpöl". Nos, az én esetemben ezeket is mind, mind hallom, még akkor is, ha nem arra figyelek, koncentrálok. És így egy nagy koncertté áll össze az egész. Ha valaki ilyen környezetben beszél hozzám, az olyan, mintha én egy hangos rock koncerten próbálnék meg a másikkal beszélni, míg a beszélgető partnerem meg egy csendes, nyugodt helyen lenne, és mitsem tapasztalna a koncertből.
Mivel az idegrendszerem az összes beérkező jelet megpróbálja feldolgozni, ezért telítődik túl.
A harmadik típus, a látszólag apróság. Ilyenkor inkább a lelki állapot billenti át a kapcsolót. Ez részben egy ördögi kör is! Ilyenkor az történik, hogy mondjuk észre sem vesszük, hogy már alapból feszültebbek vagyunk, és így próbálunk meg egy olyan tevékenységet végrehajtani, amit már vagy milliószor csináltunk, de nyilván nem fog úgy menni, mint amikor nyugottabbak vagyunk. Viszont tisztában vagyunk azzal is, hogy mi ezt képesek vagyunk megtenni, akkor most miért nem megy? Ettől még feszültebbek leszünk, és még kevésbé fog menni. És három-tíz próbálkozás után már át is estünk a ló túl oldalára, és akkor jön a meltdown.
Milyen a meltdown? Hogyan éli meg azt az autista személy? Mi a célja?
Egyetlen célja van. A belső feszültséget levezetni, megszüntetni.
És ebből látható, hogy mi a különbség a hiszti, és a dühroham között. A hisztinek az a célja, hogy valami külső eredményt érjen el, azt lássa a befolyásolni kívánt személy. Ezzel szemben az összeomlás után, ha valaki azt látta, akkor pláne szégyenérzet veszi át az uralmat. Nincs az a csoki, tárgy, játék, amit ha megkap az meltdownon átesett személy, akkor többé nem csinál ilyet, vagy azonnal abba hagyja. Mert nem ez volt a célja. Hanem az, hogy a belső feszültség megszűnjön.
De ha már az idegrendszer lenyugodott sincs még teljesen vége, mert magát a helyzetet megélni, az azt követő szégyenérzetet, a zavarodottságot, és legfőképp a magatehetetlenség érzettel nehéz mit kezdeni.
Főleg, ha az ember úgy érzi, hogy egyedül van ezzel problémával, és nem akarják, vagy tudják támogatni ezzel kapcsolatban.
Ezek a érzések, érzetek nem múlnak el olyan gyorsan, mint maga a meltdown. Ezek ott maradnak sokáig az ember fejében, főleg akkor, ha sűrűbben következik be. Erre még rátesz egy lapáttal az is, ha a környezete ezt nem érti meg, és nem fogadja el. Mert akkor pláne úgy érezzük, hogy velünk van a baj, mi tehetünk erről az egészről.
De akkor mit tegyen az ember? Adjak neki gyógyszert?
Nem! Csak is akkor adjon gyógyszert neki, ha beteg (megfázás, lázas...), vagy, ha más állapot ezt megköveteli, és az orvos is azt ajánlja, írja elő.
A legtöbbünk a nyugtatóktól eltompul, katatón, használhatatlan testbe zárt szellemként éli meg az ilyen leszedált állapotot.
Sokunk agya úgy pörög, hogy azt nehéz kifejezni. Ha egy átlagos ember agya 100 km/h-val haladó jármű, akkor a miénk egy 300-azzal hasító lehet, aki képes mindezt egy zsúfolt városban is megtenni, és 200-al venni be a kanyarokat. Mindezt baleset okozása nélkül.
Amikor ilyen gyógyszereket kapunk, akkor olyan, mintha kifogyott volna az üzemanyag az autóból. A sofőr hozzászokott a száguldáshoz, de az autó nem indul.
De ha nem gyógyszer, akkor mi?
A legjobb módszer a megelőzés! Ehhez ismerni kell önmagunkat. Ki kell tapasztani, hogy mik okozzák, mik járulnak hozzá a meltdown kialakulásához. Ez egy hosszú folyamat. Ráadásul idővel változhatnak is a kialakulást kiváltó okok.
A felismeréshez érdemes minél előbb nekiállni. Ehhez érdemes egy
roham-naplót vezetni.
Excelben csináltam egy példát erre, fentebb a link hozzá. Az elején van egy skála, amihez megjegyzésben írtam egy példát. Azért nem töltettem ki, mert ezt közösen kell megalkotni! Ez is változhat idővel!
Amikor lecsengett egy dühroham, akkor jegyezzük fel az esemény dátumát, időpontját (nem kell pontosnak lennie, csak kb, és hosszát!), helyszínét, az okokat, és a roham mértékét, fokát, amit a füzet elején megalkotott skála alapján határozzunk meg.
A füzet hátuljára pedig azokat a dolgokat kell feljegyezni, amik segítenek nyugodtnak maradni, lenyugodni, illetve, amik könnyen elősegíthetik a meltdown kialakulását.
Ami sokat segíthet, hogy ha már látjuk, vagy érezzük magunkon, hogy elindultunk a lejtőn, akkor ha eltudunk vonulni egy nyugodt, számunkra biztonságos helyre. Ez iskolában jó, ha olyan hely, amiről tudnak a tanárok, ott dolgozók, hogy ilyenkor hogyan álljanak hozzá a roham alatt álló személyhez. És legfőképp, ha valaki felügyelni tudja az osztályt elhagyó gyereket!
Azt is érdemes bevezetni, hogy ha igénye alakul ki a gyereknek az elvonulásra, hogy ezt ne használja ki lógásra, tényleg akkor menjen csak oda, ha szüksége van rá, valamint, hogy ilyenkor nem mindig vagyunk képesek beszélni, mutizmus alakulhat ki, ezért valami egyértelmű jelzés arra, hogy mit szeretne a diák. Ez lehet, egy nyugi-szünetre van szükségem kártya, amit felmutat, oda ad a tanárnak. Egy két oldalán eltérő karszalag, amit megfordít, ha szüksége van a magányra, és ezt mutatja oda a többieknek.
Ezt érdemes a diáktársakkal is tudatni. Mert, lehet, nincs szüksége arra, hogy az osztályt otthagyja, de arra igen, hogy hagyják békén, ne szóljanak épp hozzá. Vagy ne érjenek hozzá.
Ezt jelezheti egy nyakba akasztott táblával, karkötővel, kártyákkal, órával, skálával. Ezt is a fantáziára lehet bízni. Ezt viszont érdemes mielőbb kitalálni, és annál maradni. Ha nem elég hatékony, vagy jó, akkor lehet váltani, de nem érdemes ezt sűrűn megtenni, mert az zavaró lehet mindenki számára.
Valamint, mindig meg kell várnia az engedélyt a tanártól a nyugi-helységbe menetelhez! Ha ez elmarad, akkor lehet tudni, hogy valami nagy baj van! Mert ilyenkor, már nem számítanak a szabályok, csak az, hogy mielőbb, egy nyugodt helyen lehessen, ahol lenyugodhat.
Mit tegyünk, ha már beütött a krach?
Ez is egyéni igényű dolog. Ezért érdemes ezt is megbeszélni. Nekem ilyenkor mindig ütnöm, rúgnom kell valamit. Ilyenkor szeretek egyedül lenni.
Érdemes lehet, egy boxzsák, vagy szivacsos fal, amit lehet ütni, rúgni. De nem mindenkinek erre van szüksége. Valaki ordítani szeret. Vagy épp káromkodni. Van aki csak befele fordul, és rágódik. Van, aki önmagát bántalmazza. Ezt érdemes megváltoztatni, mert ez nem épp jó dolog! Ugyanúgy, amikor valaki másokat bánt!
Van akinek arra van szüksége, hogy simogassák, van akit ölelni kell, és van akinek arra van szüksége, hogy szorítsák!
Mivel az érzékszerveink jellemzően alul, vagy túl működnek, ezért egyes területeken kerülők, vagy keresőek vagyunk.
Mert vagy túl sok az inger, és ilyenkor próbáljuk meg elkerülni, kiszűri, fizikailag, mert agyilag nem megy.
Vagy alul működik, és olyankor próbáljuk túl terhelni, hogy valami bejusson, és működésre bírni az adott szervet.
Az is lehet, hogy valakinek mindkettő megvan. Ez akár még egy adott szervre vonatkozva is! Mert előfordul olyan, hogy egyszer csak kikapcsol az adott szerv. Ilyenkor jönnek az olyanok, hogy pörög, fetreng, dörzsöli a szemét, ütögeti a fülét.
A fej ütögetése is előfordulhat, amikor az agy működik alul.
Én iskolás koromban, amikor már éreztem, hogy kezdek túl telítődni, de még a meltdown előtt, eleinte a kezemet kapartam, ami hamar véres lett, és ez feltűnt a tanároknak, ezrét hamar áttértem a fejem kaparására. Ma már emiatt a fejem tetején kevés a haj. Anyukám nem is értette, hogy miért olyan véres sokszor a feje búbja.
A kommunikáció
Alapvetően nehezebben kommunikálunk.
Ennek elsődleges oka az, hogy máshogy működik az agyunk, így máshogy is gondolkodunk.
A második, hogy máshogy érzékeljük a környezetünket, azért máshogy is fogalmazzuk meg a tapasztaltakat.
Harmad részről, a szociális vakság okozza a nehézségeket.
Ezt úgy kell elképzelni, mintha megint autóban ülne mindenki, és mindenki ismerné a KRESZ-t. A többi gyerek úgy tanulja meg a KRESZ-t, hogy látja, hogy mások hogyan közlekednek, de nem tanítják meg nekik külön órákon.
Nos, ezt próbálják meg az autisták is, csak nem olyan hatékonyan. Amíg a táblákkal jelzett dolgokat kell megérteni, addig nincs is baj, mert azok mindig jól láthatóak. Aztán rájövünk, hogy annak útburkolati festések is, amik szintén fontosak. A rendőrlámpa egy nagyon egyszerű dolog. A baj ott kezdődik, amikor a fel nem tüntetett, és el nem magyarázott KRESZ szabályok lépnek életbe. Ilyen például a jobbkéz szabálya. A településen belül megengedett maximális, vagy a településen kívüli maximális megengedett sebesség. Ezek nincsenek kitáblázva. De amikor megsértjük, nem mindig fog el a rendőr, és büntet meg. De ha igen, akkor is csak annyit mond, hogy túlléptük a megengedett sebességet, de azt nem, hogy mennyi lenne az annyi.
Nos, ugyanígy van ez, az szociális helyzetekkel is. Nem vesszük észre az ok-okozati összefüggéseket, vagy rosszul. De ha hibázunk, akkor csak annyit mondanak, hogy rosszak voltunk, nem megfelelően viselkedtünk. Jobb esetben elmondják, hogy hogyan kellett volna viselkedni, de azt már szinte soha, hogy miért. És ez egy nagyon fontos dolog! Mert ha a miértjét is elmondják, akkor megértjük a teljes helyzetet, és ezek által értjük meg mások viselkedését is, és így tudunk megfelelően alkalmazkodni mások viselkedéséhez, viselkedési elvárásaihoz.
Ha pedig a nem ismert KRESZ szabályok miatt balesetet okozunk, akkor az meg olyan, amik miatt könnyen gúnyolódás, cikizés áldozatává válhat egy autista. Ez azért veszélyes, mert nem is értjük sokszor, hogy mi volt olyan vicces. És azt is hihetjük, hogy ezzel viccesek vagyunk, de valójában csak a gúnyolódás miatt nevetnek ki minket.
Valamint mire megértjük, hogy nem is azért nevetnek, már azt vesszük észre, hogy direktbe hoznak minket ilyen helyzetekbe, és ezzel zaklatva minket. Ha meg szóvá tesszük egy tanárnak, az meg csak legyint, mert az hiszi, hogy ez csak egy kis apróság, vagy leráz minket a nem szép dolog árulkodni szöveggel, mert tényleg semmiségnek látja a dolgot, és onnantól kezdve már segítséget sem merünk kérni, mert nem látjuk át azt, hogy ennek bármi pozitív következménye is lenne.
Ezért fontos, hogy egy autista minél előbb diagnózist, és ez által fejlesztéseket kapjon, mert így fogja tudni megérteni, és megtanulni, azt, hogy mit várnak el tőle, és azt hogyan tudja megvalósítani viselkedésével.
És ebből a sok apróságból adódik, az, hogy nehezen tudjuk magunkat kifejezni. Még az olyanok is, mint én, aki látszólag jól bánik a szavakkal, és okos, értelmes is. Mert nem elég megfogalmazni azt, hogy mire gondolunk, először is ki kell szűrnünk a sok párhuzamosan futó gondolat közül azt, hogy mit akarunk átadni. Aztán jön az, hogy azt úgy fogalmazzuk meg, hogy azt a másik jó eséllyel meg is értse.
