Gondolom ti is sokan találkoztatok, tán olvastátok is az elmúlt napokban a Az integrálás nevű hazugság blogbejegyzést.
Nos, én erre válaszolnék, mint már felnőt, de "problémás" gyerek az iskolában, a másik oldalt képviselve.
Az én iskolás időmben, még valóban nem volt annyi problémás gyerek. Azaz, nem volt oly sokaknak diagnózisa.
És ez szülte akkoriban a hatalmas problémákat. Én '91-ben kezdtem meg az iskolás éveimet egy "normál" iskolában.
Én asperger szindrómás (magasan funkcionáló autista) személy vagyok. Számomra is csak az elmúlt években derült ez ki. Ennek fényében iskolába kerülésemkor senki se tudta ezt rólam. Sőt azt se tudták, hogy eszik-e, vagy isszák.
Én alapvetően egy nyugodt gyerek voltam, de az iskola ezt nagyon megváltoztatta. Ugyanis osztálytársaim hamar kiszúrták, hogy a viselkedésem, reakcióim nem a megszokottak.
És nem, nem azért mert a szüleim nem szerető környezetben neveltek, vagy mert nem tanítottak volna meg az otthon megtanítandó viselkedési formákra.
Hanem azért mert autistaként a világ egy nagyon zűrzavaros hely, amit nekem külső szakszerű segítség nélkül kellett megértenem.
Hogy ez miért olyan nehéz, és nagy dolog?
Mert a saját, és mások érzelmeit megérteni, és értelmezni nem megy magától. Mert ezt a rengeteg nonverbális információt nem tudjuk (jól) kezelni. Egyszerűen túl sok. Továbbá ott vannak a hangok, fények, szagok, érzetek amiket nem tudunk kikapcsolni, háttérbe szorítani, mint nem autista, neurótupikus (NT) társaink. Ami másoknak természetes háttér információ (fény, zaj, szag, hogy a ruha hozzá ér a bőrödhöz...), az nekünk ugyanolyan erősségű, mint az, hogy hozzánk beszélnek.
Ilyen körülmények között nagyon nehéz az olyan íratlan társadalmi szabályokat megérteni, és alkalmazni, mint a mimikával, testbeszéddel történő kommunikáció. Először is mert nem tudjuk, hogy ez is fontos. Másodszor meg azt nem tudjuk, hogy azokból a dolgokból amik folyamatosan jelen vannak, mint az arc részei (szemöldök, orr, száj, szemek...), és a test részei (kezek, lábak, testhelyzet), mikor és miért fontosak, illetve mikor mit közölnek.
Ez egy olyan dolog, amit az NT gyerekek lazán megtanulnak, mert nekik egy nem nehezített pályán kell ezt teljesíteni.
A másik főprobléma, hogy a szavaknak, mondatoknak lehetnek mögöttes tartalmuk, jelentésük, amik megint íratlan, tanórákon nem tanított dolgok.
Például: kösd fel a gatyád!
Nyilván ez azt jelenti, hogy készülj fel, olyan dologgal kerülsz szembe, amire nem biztos, hogy fel vagy készülve. Nehézséggel fogsz szembe kerülni.
De ha a szavak eredeti jelentésébek konteksztusában nézzük, akkor ez a mondat azt jelenti, hogy lóg a gatyád, húzd fel, és kösd meg a madzagját!
De az ilyen mondatokat ugye te sem úgy használod, hogy egyben elmagyarázod a gyermeknek, hogy ez valójában azt jelenti, hogy... csak ezt szokás mondani.
Namármost, ilyen körülmények között bekerül a gyerek az iskolába, ahol elvárják azt is, hogy te ezeket reflexszerűen használd, kezeld.
Jönnek a teljesen idegen osztálytársak, akik közül páran rámozdúlnak arra, hogy te számukra viccesen viselkedsz, beszélsz, reagálsz. Elég hamar elkezdik belőled ezeket a dolgokat szándékosan kiváltani, mert nekik ez poén. Ők jót röhögnek kollektívan.
Én... én meg ott találom magam egy szituációban, amit egyáltalán nem értek. Nem értem, hogy miért röhögnek, és miért csinálják ezt. De azt tudom, hogy rajtam nevetnek, és direkt hoznak ilyen helyzetbe, ami ellen nem tudok semmit se tenni, mert ez az én énemmel járó dolog, hogy így reagálok. És azt is tudom, hogy nekem ez fáj, rosszul esik.
Aztán mikor elegem lesz az egészből, akkor szólok egy tanárnak, általános iskolás elsősként, hogy engem bántanak, aki meg lerendezi az egészet annyival, hogy nem szép dolog árulkodni.
Pedig ez kérlek nem árulkodás, hanem SEGÍTSÉG KÉRÉS! Segítség kérés egy olyan helyzethez, amivel nem tudok egyedül mit kezdeni, amire egyedül nem tudok megoldást!
És mikor segítséget kérek nagy nehezen, mert nekünk bizony az sem egyszerű, mert először is fel kell mérni, hogy ezt egyedül nem tudom megoldani, és, hogy kitől kerhetek, érdemes kérni segítséget az egy nagyon hosszú folyamat.
Aztán meg mikor végre megteszem ezt a lépést, akkor meg kapok egy elutasítást, egy lerázást.
Amikor meg otthon a szülők megkérdezik, hogy mi a baj mert látják rajtad, hogy baj van, és elmondod, hogy bántanak az iskolában szavakkal, és mivel nem tudják, hogy ez a kezdetek óta így van, és nálad most épp betelt a pohár, ők úgy gondolják, hogy ez csak az adott nap történt dolog. Mert egyébként csak tűr az ember, és próbál megoldást találni a saját problémájára, mert arra nevelték a szülei, hogy próbáld a problémádat megoldani egyedül.
Aztán a szülők azt tanácsolják, hogy ne figyelj oda, számolj el 10-ig, 100-ig...
Hát ez nem oldja meg a problémát.
Aztán mikor a gyermek már nem tud mit tenni akkor próbál kilépni a szituációból. Éltereli a saját figyelmét, a pad alatti dobolással, azzal, hogy feláll, arrébb megy...
Aztán mikor már a békés megoldások nem használnak, akkor bezony jönnek a drasztikusabbak, az üvöltés, a rúgás, az ütés, sírás, a káromkodás.
Csak próbálj meg nyugodt maradni, amikor a munkahelyeden a kollégád folyton téged kínos helyzetbe hoznak, aztán meg jól kiröhögnek. Minden nap, napi többször.
De amikor bejön az ügyfél, vagy főnök, akkor hirtelen minden elcsendesül. Te meg ott maradsz a kétségbeesett, tehetetlen, megoldhatatlan, dühítő helyeztben.
Csodálod, ha az ilyen gyerek káromkodik, vagy megrúgja a tanárt?
Azt a tanárt, aki arra jön be az osztályba, hogy mindenki "rendesen" ül a helyén, te meg zihálva, feldúltan, dühösen, kétségbeesetten ott ülsz, állsz az osztályban, és a tanár nem azzal jön, hogy gyere menjünk félre, nyugodj meg, MAJD mondd el, hogy mi a baj, hanem azzal, hogy miért vagy rendetlen, szétszórt, miért nem vagy a helyeden, miért vagy ROSSZ?
Úgy, hogy lehet, hogy te észre sem veszed, hogy már más áll előtted, és nem a bántalmazód, mert megpróbálsz befordulni, hogy elviselhetető legyen legalább a dolog. És csak annyit észlelsz az egészből, hogy már megint valaki hozzád beszél, hozzád ér.
Mert te már rég befogtad a füled, becsuktad a szemed, hogy legalább azok az egész nap zavaró fények és hangok ne legyenek jelen, ha már a zaklatásod kell eltűrnöd.
Mert az NT gyerekek azt is nagyon hamar megtanulják ám, hogy az ezer szemű, 100 felé lévő pedagógus mikor nem figyel épp oda, mikor nincs ott.
És mivel ez egy nagy poén, egy közös balhé, ezért hamar lesznek őrszemek is..
Te, te meg ott vagy egyedül egy osztályban. Egy közösségben, akik még csak az esélyét sem adják meg annak, hogy a részese legyél!
És a megoldás nem az, hogy a problémás gyerekeket kipateroljuk, mert téged sem tesznek ki a munkahelyedről csak azért mert valami problémád adódott, hanem az, hogy utána járunk a dolgok gyökérnek, és kiderítjük, mi okozza a problémát.
Mert az a magatartás, ami zavarja a többi gyereket, és a tanárt, az egy tünet, valaminek okán.
És az ilyen hozzáâllás miatt tart ma ott az ország, a világ amit te tanúsítasz!
Mert nem megoldani akarod a problémát, hanem csak eltenni szem elől!
Szóval, ha már az otthonról hozott szülői nevelésről is beszéltünk, akkor kérdezem én, hogy TE, miért nem tanítottad meg a te kitűnő 4-5-ös "érdemjegyeket" gyűjtő gyerekedet arra, hogy legyen megértő, elfogadó, és türelmes azokkal, akiknek nem olyan könnyű az élet, mint nektek?
Mert bizony sokan vannak, akik hátránnyal indulnak a nagybetűs életnek neki, de nem a felnőtt kor határán, hanem már a születésnél.
Tudd meg, hogy rengeteg olyan kudarcot kell egy autistának, diszlexiásnak, diszkalkuliásnak, ADHD-snak... megélnie, amit a te szerencsés gyermekednek nem!
Mert tisztában vannak ezek a gyerekek, és felnőttek, hogy nekik sokkal több energiát, és időt kell belefektetniük egy-egy olyan dologba, amit neked, és a te tökéletes gyerekednek természetes egyszerűséggel megy.
És a legnagyobb segítség az ilyen gyerekeknek az, ha elfogadják őket, és támogatják, ahelyett, hogy még plusz akadályokat, vagy a meglévőket növelnék meg, a kirekesztéssel, bántalmazással, gúnyolással.
Egy elfogadóbb, megértőbb környezetben, hidd el, hogy AZ a gyerek sem lesz problémás.
És akkor majd a te gyereked is hozzájut a tanulás lehetőségéhez.
Üdvözlettel, nem adom magam, magam adom!
