Előszó
Ez egy nagyon nehéz téma, hosszan készült. Nem csak azért, mert nagyon nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat, kifejezéseket, metaforákat, hanem azért is, mert ilyenkor mindig magával ragad az érzés, és ha nem is váltja ki a meltdownt, de hajt felé erősen. Persze, mára már megtanultam (jobban) észrevenni, hogy mikor is indulok el a lejtőn, és mikor érdemes leugrani a szánkóról, hogy ne csúszak le a lejtő aljáig.
Ennek fényében a téma sem, és az írás sem lesz könnyű vagy egyszerű. Ezzel most az életem legnehezebb pillanataiba engedek betekintést. Ami eddig sem volt könnyű számomra, és ezután talán még nehezebb lesz ezzel a kitárulkozással. Mégis szükségesnek érzem, hogy jobban megértsenek minket, és ezzel az elfogadást is elősegítsem.
Hogyan indul?
Nem tudni. Ezt sosem lehet rendesen tetten érni. Először is, mert nagyon sok tényezős. Rettentően sok dolog befolyásolja. Számomra, most, hogy írom e sorokat, már érzem magamon azt, ami már a kezdtet jelenti. Kicsit zsibbadok, remegek. Egyre feszültebb vagyok. Érzem a sírás kényszerét is. A gondolataim kezdenek beszűkülni, és csak egy irányba terelődni.
Azok a gondolatok, amik amúgy vagy ezer szinten, ezer felé keringenek, és egymásnak adják át a stafétát, hogy ki mikor milyen intenzitással vegye át az uralmat a fő gondolatok felett. És általában nem csak egy staféta jár gondoltartól gondolatra. Van, hogy egy-egy gondolat több stafétát is megszerez, ezzel jobban magára vonva a figyelmet.
Hát ez is egy ilyen folyamat. Egyre több stafétát kezd megszerezni a depresszió, a meltdown. A meltdownnal kapcsolatos emlékek, élmények, érzések veszik át az uralmat.
Igen ám, de ez most ugye egy részben szándékosan előidézett esemény. Viszont a legtöbbször nem így indul. De ha mástól olvasok, hallok, látok ilyet, azért azok is beindítják a folyamatot.
Ellenben a legtöbb eseteben nem ilyen egyértelműen, és aktívan, intenzíven indul. A mindennapi események sorozata indítja be. A hangok, szagok, fények, szociális helyzetek, kudarcok... minden és bármi, ami a mindennapokban feldolgozási nehézséget, problémát jelentenek. Ahogy haladok a nappal, úgy egyre feszültebb leszek. És ha nincs semmi, ami segítene az ezek okozta egyre erősebb belső feszültséget levezetni, akkor csak rosszabb, és rosszabb lesz. Mint amikor van egy pohár, amibe vizet csepegtetünk, minden egyes alkalommal, amikor egy dolog hozzájárul a belsőfeszültség növeléséhez.
És ezt a poharat nem vizslatjuk minden percben, hogy hogyan áll. Hisz mindenkinek van pohara, tudja, hogy milyen ez. De azért van, hogy rátekintünk, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy már 1/4-ig, 1/3-ig van a pohár, pedig az előbb még szinte üres volt.
Milyen is ez a belső feszültég?
Mindenkit ijesztettek már meg. Ha még eddig nem is figyelte meg közben magát az ember, azért eltudja képzelni, hogy mi zajlik ilyenkor le benne. Hirtelen egy lemerevedés, aztán egy kisebb feszítő, kellemetlen érzés, pár másodperc, és már vége is, majd a megkönnyebbülés. Aztán az intenzitástól, és a helyzettől függően, egy ideges, dühös válasz, vagy nevetés. De itt aztán tényleg vége van.
Nos, a mi esetünkben ugyanilyen módon hatnak a hirtelen, váratlan dolgok. De nem csak, ha megijesztenek, hanem ha hirtelen hang, fény, szag... hatás ér. Azzal a különbséggel, hogy nem múlik el. Magától nem. Ezért van szükségünk a levezetésre, mint a pörgés, dülöngélés, ütés, rúgás, vagy épp kiabálás. Természetesen, ezek mérték függőek is, hogy mikor mi segít, vagy kell.
Sokunknak ezért jár folyton valamilye. Nekem általában a lábujjaim - erre azért szoktam rá, mert az a legtöbbször nem látszik. De ha már feszültebb vagyok, akkor jönnek a tikkek. Szemem, szemem körüli izmok, a kezem, lábam. És talán a legrosszabb mind közül, hogy a fogaimat feszítem össze, morzsolok velük.
De ezekkel nem tudunk olyan sok energiát leadni, megnyugtatni a testünk. Főleg, mert általában nem ott van a feszültség, ahol azt leadni próbáljuk. Ugyanis elsősorban az idegrendszerünket terheli le, így a gerincünkben, és az főbb idegi helyeken jelentkezik.
Most, hogy ezeket írom, már néha remeg a kezem, egyre nehezebb a gépelés. Egyre többször kell megszakítanom az írást, hogy egy kicsit hatékonyabb nyugtatást tudjak végrehajtani.
Egyre több a hibázás a gépelésben, így egyre többször kell javítanom is. Ami viszont, megint csak feszélyez, mert tudom, hogy amúgy milyen hatékonyan, és gyorsan tudok gépelni. Még szerencse, hogy nem kézzel kell írnom a sorokat, mert így már a szép írás (ami amúgy sem igazán megy), már egyáltalán nem menne.
A lejtő elött
Aztán egyszer csak már ott vagyunk a lejtő elött. Ez egy nagyon rövid - időbeni - szakasz. Eddigre már egyre nehezebb koncentrálni, másra figyelni, mint arra, hogy már megint jön az elkerülhetetlen. És a legrosszabb, hogy ezt a legtöbbször észre sem vesszük. Azaz, nem tudatos a dolog. Csak megtörténik.
Ekkora már az olyan dolgok is zavarók, bántók, amik amúgy nem. Mert már a pohár nagyon tele van, és az a kicsit nagyobb csepp is egyre közelebb visz a túltelítődéshez. Ilyenkor már sokkal feszültebbek vagyunk. Ilyenkor már nagyon nehéz bármi másra koncentrálni, így arra is, hogy mit mondanak nekünk, mi történi körülöttünk.
Hiába észleljük a körülöttünk lévő eseményeket, az azokkal járó hangok, zajok, szagok már annyira zavarók, hogy egyszerűen elveszi a figyelmet a lényegről. Ilyenkor, ha valaki látja rajtam, hogy feszült vagyok, és szeretne megnyugtatni, azzal többnyire csak árt. Főleg, ha hozzámér. Ezzel csak egy olyan plusz ingert visz be a rendszerbe, ami egyre közelebb visz a meltdownhoz, a pohár telítettségéhez.
És már csúszunk is lefelé a lejtőn. Itt van az utolsó pillanat, amikor még kiszállhatunk, és az erőteljesebb megnyugtató tevékenység felé fordulva kiszállhatunk. Legyen az egy boxzsák ütése, rúgása, a Rubik kocka forgatása, futás, hintázás...
A megoldás, ha magamra hagy, vagy ha tudja úgy jelezni, hogy azt én is megértsem, felfogja, hogy vonuljak el (nyugodtan) valahová, ahol le tudok nyugodni.
Ha ez nem történik meg, vagy nem segít (már), akkor jön az elkerülhetetlen lecsúszás.
Amikor betelik a pohár
A pohár, ami egy szánkó elején van, ami pedig egy lejtő tetején billeg. Ezzel a szánkó egyensúlyi helyzetét a lejtő irányába billentve át, és minket magával ragadva elindul a lejtőn lefelé.
Ekkor már a külvilágból semmi más nem jön át, csak az a rengeteg zavaró dolog. A káosz, az elveszettség, a magány, az egyedül vagyok a bajban érzés.
Amikor már nem számít semmi más, csak a belső feszültség levezetése, mert különben ebbe belehalok, mert ezt nem lehet épp ésszel túlélni.
Ez is hangos. Az is milyen fényes lett hirtelen. Az még villog is. Ott meg épp ketten engem bámulnak. Azt sem tudom, hogy kik azok. Miért kell engem bámulni, csak menj tovább, és hagy békén. Ne, ez meg még ide is jön... NE! Csak ne szóljon hozzám, úgy se tudnék válaszolni. Nem is akarnék. Így nem. Most nem tudnék kedves lenni. Nem is igazán akarnék. Ne! NE! NEEE! Ne nyúlj hozzám! Nenenenenene! Hozzám ért. HAGYJ BÉKÉN! Mit nem lehet ezen érteni? CSAK HAGY BÉKÉN!
Hogy válhat a környezet hirtelen ilyen hideggé, nehézzé, ilyen bántóvá? Hogy lehet az, hogy hirtelen, minden ami eddig is körülvett, csak bántani tud? Miért nem tudok sehová eltűnni, ahol nincs semmi, csak én. Egy hely, ahol minden, és mindenki békén hagy! Nem szólnak hozzám, nem néznek rám, nem csörömpöl a környezet, nem dübörög a világ!
Amikor rosszabb a rossznál is
Sajnos nem itt van a vége. Ettől is van rosszabb. Amikor még így sincs hová elmenni, amikor egyszerűen nem találunk magunk egy megfelelő, kellő helyet.
És egyre inkább csak maguk alá temetnek az ingerek. Nem elég, hogy leértünk a szánkóval a lejtő aljára, ahonnan baromi nehéz lesz kimászni, még egy lavina is jön, ami maga alá temet. Na ebből hogyan mászunk majd ki?
Amikor már egyszerűen minden, de minden csak zavar. Zavar a hang, a fény, a szag, az emberek, a ruha, a hajam, amikor már semmi olyan nem történik, ami csak egy kicsit is segítene, és egyre csak rosszabb lesz.
Mert azt látom - és korábbról tudom is - hogy az emberek megbámulnak, összesúgnak. És nem, nem mögöttem, előttem. Mutogatnak rám. Mások meg röhögnek. Mi röhögni való van ezen? Majd, ha lelki problémáid lesznek, és is odamegyek, és majd még kettőt beléd rúgok, csak hogy "örülj"! Jó lesz?
Ekkora szégyent! Nem hiszem el. Nem hagyták, hogy elvonuljak, hogy haza menjek, hogy felvegyek fültokot, hogy becsukjam a szemem, hogy összehúzzam magam, hátha összemegyek annyira kicsire, hogy aztán már láthatatlan leszek. Vagy eltűnök.
Most meg itt sírok, kiabálok, görcsölök... Rosszul vagyok. Bezzeg, mikor más rosszul van segítenek neki. Engem meg itt bámulnak, mutogatnak, kiröhögnek. Nemhogy nem segít, még bánt is. És még én érzem magam rosszul, pedig ők nem hagytak békén, ők nem engedték, hogy megnyugtassam magama, mert rám szól, hogy mit hintázok, mint valami bolond?
A vég játék
És végre, amikor eljön a pillanat. No, még nem az, amikor már megint minden rendben. Hanem az, amikor már semmi sem érdekel. Amikor már nem számít semmi, csak az, hogy az elviselhetetlen belső feszültség megszűnjön. Amikor látványossá válik a meltdown. Amikor már kell, hogy az ember fizikai formánban, és erőteljesen adja le a feszültséget. Amikor arra van szükség, hogy üssön, hogy rúgjon, hogy kiabáljon, hogy valamiben kárt tegyen, látva azt, hogy kijön az, aminek ki kell jönnie. Amikor a hintázás, a morzsolás, a szeretett tevékenyég már nem elég. Amikor az kell, hogy kitombolja magát az ember.
Aztán lecseng, a feszültség eltűnik, vagy legalább is úgy tűnik. Mint amikor az ember kijön egy koncertről, és sokkal hangosabban beszél, másokat meg baromi halknak hall.
De van, ami viszont marad. A szégyenérzet, a depresszió. Hogy valami nincs velem rendben, hogy csak egy hiba, vagy hibás vagyok. Főleg, ha arra gondolok, hogy folyton megakarnak javítani, amikor azt mondják, hogy ez nem normális dolog. Amikor kiröhögnek, amikor mutogatnak rám.
Marad a bűntudat, mert olyat tettünk, amit nem szerettünk volna. Amikor tudjuk, hogy utólag már nem lehet semmisé tenni. Mert ami történt, már megtörtént.
És ezek az érzések nem csak pár percig, óráig maradnak ott. Napok, hetek. Főleg, ha aztán újra jön egy meltdown. Amikor az ember benne marad a depresszióban. Amikor nem sikerülnek a dolgok. És nem csak azért nem sikerül, mert rosszabb lelki állapotban vagyunk. Hanem mert azt látjuk, hogy másoknak milyen könnyen mennek a dolgok.
A nyugalom tengere
Amikor elvonulhatok, és azzal foglalkozhatok, amivel igazán szeretek. Amit mások csak speciális érdeklődési körnek szoktak nevezni. De nem hiszem, hogy olyan speciális lenne. Csak szeretem a témát, mint bárki más a hobbiját.
Jah, hogy túl sokat foglalkozok vele, ez teszi ki a mindennapjam javát? Na és? A tiéd miért nem? Miért azokkal töltesz több időt, amit nem szeretsz csinálni, vagy tán gyűlölöd is csinálni, mintsem, hogy azzal töltenéd a drága idődet, amit szeretsz? Főleg, ha még (később) a munkád is (lehet)?
Amikor a számomra legkedvesebb dologgal foglalkozhatok, olyankor a staféták ennek a témával kapcsolatos gondolatoknak adódnak át. És olyan mértékben képesek átvenni a stafétákat, hogy az amúgy nem, vagy alul működő háttárszűrő bekapcsol, és mindent kizár.
És így nem ér minket a rengeteg feldolgozandó inger, amit másoknak nem is kell feldolgozniuk, ezért nekik nem terhelődik úgy túl az idegrendszerük, mint nekünk.
Tehát, ha csak lehetséges, akkor csak támogassátok az érdeklődésünket, hogy nyugodtabb, hatékonyabb, és jobb életünk lehessen.
