2021. május 7., péntek

Integrálás / Inklúzió

Mi is az az integrálás és inkluzió?

Ezt nagyon egyszerűen, és gyorsan lehet szemléltetni:

Az exklúzió a kirekesztés
Köszönet a Down egyesületnek a képért!

Integráció


Tehát lényegében az integráció egy olyan szegregáció, amit nem egy külső intézményeben végzünk, ami az adott csoport igényeinek megfelelően lett kialakítva - jobb esetben. Lásd, vakok intézete, értelmileg akadályozottak iskolája...
Az integráció alatt ezen személyeket beledobjuk a többségi intézményekbe, de közben még mindig egy külön kategóriaként kezeljük. Ezzel sokkal többet ártva mindenki számára. Mert a szaktudású pedagógusoknak több helyre kell járniuk, további feladatok és elvárások kerülnek rájuk.

Az integrált nem egy számára megfelelő környezetben van, sőt, közvetlenebb és gyakoribb bántalmazásnak is ki lehet téve. Nem jut elég erőforrás a számára megfelelő környezet kialakítására, sem személyzetben, sem ellátásban.

Az integráló intézményre több felelősség, nagyobb költségek, elvárás, és nyomás jut.

Az integráló közösség számára az egyetlen pozitív hatása az, hogy ilyet is lát. Látja, hogy vannak más igénnyel rendelkező személyek.
Viszont, mivel mind az intézmény, mind a pedagógusok is csak problémaként, extra teherként kezelik, ezért ők sem jól kezelik a helyzetet, és ezzel csak a közvetlen bántalmazás, abúzus lehetőségét adják a kezükbe. És mivel ennek a jelenségnek a megfigyelésére, észlelésére és kezelésére sem idő, sem energia, sem tudás nincs meg, így összességében csak ártanak az integrált személynek, és hosszútávon a többségi társadalomnak is, mert úgy nőnek fel ezen gyerekek, hogy ez rendben van, szabad, vagy egyenesen így kell bánni ezen személyekkel. Akik aztán ugyanezt adják tovább majd a gyerekeiknek...

Bár törvényileg egészen jól vannak megfogalmazva az SNI (Sajátos Nevelési Igényű) és BTM (Beilleszkedési, Tanulási, Magatartási nehézséggel küzdő) gyerekek jogai, de a valóságban ezek megvalósíthatósága már messzemenően nincsenek (jól) biztosítva. Már, ahol kerül erre bármi is.

XY-ban szenved, XY-val kűzd


Nem kimondottan szívlelem ezt a kifejezést, de nem teljesen áll messze a valóságtól. Csak nem egészen attól szenved, azzal kűzd amire a kifejezés utal.
Ugyanis nem egyes állapottól/-tal (autizmus, tanulási nehézség ....), hanem a környezettől szenved és a társadalommal kűzd!
A társadalommal, mert az nem fogadja el és be. A környezettel, mert azt a társadalom nem alakítja át úgy, hogy az neki is élhető és elfogadható legyen.

De az integrálás nem is igazán jó!
Abban mindenki csak szenved. Szenved az integrált, az integráló, a "befogadó" közösség, a szülő.... mindenki.

Mert rá vannak erőltetve egymásra a különböző igényű személyek. Ez olyan, mint amikor egy kimagasló tehetségű matekos van egy átlagos matekos képességű osztályban.
Szenved mindenki. A tehetség unja magát, lassú a tempó. A tanár nem tud külön figyelni és foglalkozni a tehetséggel, de miatta lehet, hogy akár észrevétlen gyorsabb lesz a tempó, és emiatt a többiek is szenvednek.
Ráadásul sokan a tehetségtől kérnek segítséget.

És szenvednek a szülők is, mert azt látják, hogy pedig lehet ezt jobban és gyorsabban is...
Pedig valójában a rendszerrel van a baj! Mert seggeléssel tanítanak, és nem a megértés a cél. A matek elején még elmegy, mert lehet rá építeni, de minél előbbre haladunk az anyagban annál nagyobb gondokat okoz!
Mivel már magát a szorzást sem érti a gyerek, mert beseggelte a szorzótáblát, ezért aztán későbbi dolgok is nehézséget fognak okozni.
Mert már az alapokat sem érti, így az összetettebb dolgokat meg már azért sem fogja megérteni.
Na, így van ez az integrációval is. Attól még, mert beleszoktatjuk az eltérőt a többségibe még nem oldódik meg a probléma. Ettől még az autista nem fogja jobban érteni a szociális interakciókat, a hallássérült nem fog jobban hallani, a mozgássérült jobban mozogni. Vagy a jobban helyett ugye másként.

Ez itt a valódi probléma! Mert azt hisszük, hogy a többségi a jó, jobb és kész. De valóban így volna?
Hiszen mindenki ugyanúgy mozogna, ha kerekesszékbe kéne 0/24-ben ülnie, mint a kerekesszékes társunk. Mert nem a hozzáállás, hanem a körülményekhez alkalmazkodva alakítjuk ki a szokásainkat.
Viszont, ha nem is tudatosan, de ezt az emberek tudják, és ezért tartanak annyira attól, hogy egy "más" kerüljön a közösségbe, mert akkor nekünk kéne a számunkra kényelmes környezeten változtatni, hogy egynek jobb legyen. Ehelyett inkább minden elvárást arra az egyre helyez a mai társadalom.

 "Ő akar közénk tartozni, akkor változzon ő!"


Pedig a többségi környezeti változás a legtöbbször a többség számára is hasznos, és mivel többen vannak, ezért a közeledést, a célt elérni szükséges idő, energia, pénz belefektetése sokkal több fele is oszlik...
Mert ugye kinek ne lenne kényelmesebb, ha nem lépcsőn, hanem rámpán lehet fel illetve lejutnia valahova?
Kinek ne lenne kényelmesebb a vibráló neon helyett a LED-es világítás?
Kinek ne lenne kedvezőbb egy további nyelv, főleg egy olyan kifejező nyelv ismerete, mint a jelnyelv?
Mert kinek ne lenne hasznosabb, hogy minden látássérült kap szemüveget, és emiatt nem nekem kell egyre hátrébb ülnöm az osztályban?
A jelenlegi rendszer azt várja el, hogy dobjunk el minden segédeszközt (legyen az fizikai, vagy elméleti), az által, hogy olyan szintre fejlődünk, ahelyett, hogy a többségi társadalom fejlődne arra a szintre, ahol már elfogadják, és megértik, hogy miért van szükség a különböző eszközökre, mint ahogy a szemüveg is elfogadottá vált.

Iklúzió


Az inklúzió egy olyan megoldás, ahol a megértésen alapuló elfogadásra épülő környezet kialakítása a cél.
Azaz, minden egyes gyerek igényeinek figyelembe vételével alakítjuk ki a környezetet. Még azokét is figyelembe véve, akik adott esetben nincsenek az intézményben. Ilyenkor nyilván általános felkészülést igényel a helyzet, de a rámpa kialakítása így is lehetséges. Amikor aztán jön egy kerekesszékes az iskolába, akkor majd átalakítjuk a tényleges igényeknek megfelelően a dolgokat. Mert emiatt nem kell minden ajtót átalakítani, hogy ne kellejen a küszöbön átmennie, de azokat igen, amit napi szinten többször használ. Persze, ha van rá keret, lehetőség, akkor jó ha minden küszöb megszűnik, hiszen ki szeret bennük megbotlani? :D
Viszont, bár nehezebb egy-egy küszöbön átjutni kerekesszékkel, de nem feltétlen kell minden nehézségtől és körülménytől megvédeni, óvni. Ha akar, azért tud átmenni egy másik osztályba beszélgetni, játszani, ahol van küszöb. de a saját osztályába és mosdóba ne keljen már folyton a küszöbön át küzdenie magát.

Ha megoldható, hogy minden tantárgy a földszinten oktatható, akkor nincs szükség liftre. Persze ezzel elvész az emelet látogatásának könnyű lehetősége, de nem feltétlen szükséges. Azaz, a megfelelő kompromisszum kialakítása. Mindkét fél kellő mértékben áldoz a másikhoz való közeledés útján.

Egy működő inkúzióban a költségek és egyéb erőforrások is megoszlanak. Hiszen egy ilyen rendszerben nincs szükség annyi gyógypedagógusra, mert nem a gyógypedagógusra helyezünk extra terheket, hanem pont leveszünk terheket az ő válláról. Azaz megoszlanak a gyógypedagógus feladatai az által, hogy a többi pedagógus is elősegíti a beilleszkedést, az elfogadást, a megértést.
Ezekkel ráadásul azért is tehermentesíthetjük a gyógypedagógusokat, mert feladatokat veszünk át tőle, hanem, mert nem egy olyan környezettel szemben, környezetbe kell megpróbálnia beilleszteni a "más" gyereket, ami nem is igazán akarja befogadni, vagy egyenesen kirekeszteni.
Ilyenkor azt az extra feladatot aggasztjuk a gyógypedagógus nyakába, hogy próbáljon meg megoldani egy két oldalú rendszerben valamit, azon az oldalon, ami valójában a másik oldalon keletkező probléma.

Azzal, hogy a közösségnek magyarázatot adunk, hogy egyeseknek miért van szükségük szemüvegre, rámpára, vagy épp nyugi szünetre, azzal a megértést és így az elfogadást segítjük elő.
Valamint olyan lehetőséget biztosítunk mindenki számára, amit, ha egyesek bár többször fognak igénybe venni, de bárki más számára is rendelkezésre áll, ha úgy látja, vagy látjuk, hogy szüksége van rá. Ezzel gördülékenyebbé, és jobbá téve a rendszert, sok feszültséget, akadályt felszámolva jobban haladhatnak a dolgok.

Mert ha nem arra megy el rengeteg idő, energia és pénz, hogy beleerőltessünk valamit egy rendszerbe, amit az nem is akar, vagy tud befogadni, hanem inkább építünk egy olyan rendszert, ami mindenki számára jobb - még azoknak is, akinek amúgy a korábbi rendszer is megfelelt -, még ha több időbe, energiába és pénzbe is kerül, hosszútávon viszont megéri.
Mert a beleerőltetés egy végtelen folyamat marad, így gyakorlatilag végtelen időt, pénzt és energiát fogunk beleölni, míg az új rendszerbe egy idő után már csak a fenntartási költség idejét, energiáját és pénzét kell belefektetnük, ami akár még kedvezőbb és olcsóbb is lehet, mint a régi rendszeré.
Ahogy egy ökoház felépítése is drágább, mint egy régi házba beleépíteni a napelemet az esővíz felhasználást, a termálvíz használatot... De hosszútávon jobban megéri. Egyrészt nem is biztos, hogy a régi ház 100%-ban kompatibilis, többet költünk bontásra építésre, és renoválásra, mintha egy új házat építenénk. És nem is biztos, hogy jól fog működni a beletett rendszer, mert nem is a szakemberek, vagy a tényleges szaktudás nélkül tesszük meg.

Arról is beszélve, hogy az ilyen rendszerben felnőtt gyerekek egy teljesen más szemléletet adnak majd tovább a gyerekeiknek, és számukra teljesen elfogadott lesz a mássággal élők jelenléte, eltérő igénye.
számukra már az lesz zavaró, ha valaki nem kapja meg a megfelelő környezetet. Ezzel nem csak a helyi, hanem az össztársadalmi rendszert is átalakítva.
Még hosszabb távon a politikai és munkahelyi, gazdasági rendszerek is átalakulnak. Egy ilyen szemlélettel felnővő generációnak a környezetbarát megoldások is sokkal jobban tetszenek majd, nem csak hulladék szemszögből! Sokkal jobban átlátják majd a mások igényeit és helyzetét, ezzel egy sokkal jobb, logikusabb környezetet kialakítva, a felesleges kidobások, enegrgia, idő és pénz belefektetéseket is beleértve.

2 megjegyzés:

  1. Azt gondolom, hogy nem lehet mindenféle eltérő nevelési igényű gyermek számára ideális megoldást kitalálni. Még azonos fogyatékosság eseteiben sem. Mert nem csak a befogadó környezet számít, hanem maga az érintett "befogadott" is. Számos befolyásoló tényező játszik közre. Maga a fogyatékosság fajtája, jellege, mértéke, az illető személyisége, családi háttere, stb. A mindennapi életben az ép, egészséges emberek is eltérő módon reagálnak. Az egyiket a nehézségek megerősítik, a másikat letörik. Az egyik szárnyakat kap, a másik ugyanattól elbukik. Miért lenne ez másképp a fogyatékos gyermekek között? Egész pedagógiai pályafutásom alatt a gyengénlátó gyermekek integrálódásának kérdésével foglalkoztam, csupán 50 évig. Megvan a kellő mennyiségű tapasztalatom és va kialakult véleményem ebben a kérdésben.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem bántásból írom, de érződik a régi, mondhatni megszokott nézőpont.
      Elsősorban az egy tengelyes gyenge-súlyos kategorizálásra gondolok.
      Ezzel kapcsolatban egy korábbi bejegyzésemet tudom ajánlani:

      https://nemadommagam.blogspot.com/2020/09/csak-enyhen-autista.html

      Egy tényleg inkluzáló intézményben nem számítana családi háttér, csak akkor, ha valami problémája van otthon, és azon segíteni próbálnának. Legyen az szegénység, bántalmazás vagy bármi más.

      És a másik, hogy ép és egészségesnek titulálni a hátrányos helyzetűekkel szemben a többséget. Ez is elavult nézet.
      Ugyanúgy mindenki rendelkezik egy képességprofillal. Ebbe bele tartoznak az úgy az értelmi képességek, mint a fizikaiak. Mind az izomerő, mind a végtagok száma, vagy az IQ, EQ, kedvesség...

      Szóval, akkor miért is vesszük külön kategóriába az "épeket" és "hátrányos helyzetűeket". De ha létezik az utóbbi kategória, akkor miért nincs "előnyökkel rendelkezők" csoportja. Mert akkor olyannak is lennie kell! Nekik miért nem állítunk extra akadályokat, hogy egyenlőek legyenek az esélyek?

      De hogy is akarunk egy ennyire elavult SZoktatási rendszerben dolgozni (Nem elírás!)?
      Megállapítanak egy átlagos gyereket, és hozzámérik a fejlődés elvárt mértékét. Totál figyelmen kívül hagyva az egyén valódi képességeit.

      Nincs egy felmérés, és önismeret az intézménybekerüléskor. Így csak az egymáshoz képesti szint megállapítás marad. De ez így meg ferdítés, és ebből adódóan az "érdemjegyek" is.
      Mert egy tehetséges matekos ötöse nem ugyanazt képviseli, mint egy átlagos képességű matekosét. Az előbbi a kisujjából rázza ki, az utóbbinak meg egy közdelem, és rengeteg idő, energia befektetésébe került.

      Nincs a rendszerben az egyéni fejlődés figyelembe vétele. Jelen rendszerben az a szorgalmas, aki képes beseggelni a dolgokat, és közben totál mindegy, hogy mennyire érti meg az anyagot. Én, aki megérteni akartam az anyagot, és rengeteg időt, és energiát fektettem bele, de megfelelő segítség híján nem értettem meg az anyagot, és a magolás nemhogy nem ment, nem is értettem, hogy miért lenne jó. Nem csak a nem tudással büntettek rossz jeggyel, hanem még lustának, és szorgalmatlannak tituláltak, pedig többet fektettem abba az egyesbe, kettesbe, mint a magolós a 4-5-be...

      Szóval először is reformáljuk meg az oktatást, és biztosítsuk a kellő emberi, anyagi és tárgyi (felszerelés) szükségleteket, és utána visszatérhetünk erre a vitára.

      Törlés