Nehézségekkel küzdő zseni az iskolában.

Nem, ez még nem az a bejegyzés, amit oly sokan várnak, és már évek óta ígérem annak megírását. Jön majd az is - még mindig csak ígéret -, de előtte még sok mást kell megfogalmazni, hogy kellően érthető legyen majd.

Erről nem szeretek beszélni - és nyilván írni sem -, mert akárhányszor erről beszélek, úgy érzem, hogy dicsekvés. Persze, ettől még a szerves részem, ahogy az autizmus is. Viszont az autizmus öntudatommal ellentétben, nagyon korán rájöttem, megértettem, és elfogadtam.

Viszont kezelni nagyon nehezen tudtam.

Amikor valakinek kimagasló, veleszületett érzéke van valamihez, mint nekem a matematikához, akkor azt a környezete, első sorban a pedagógusok nagyon hamar észre veszik. És ezzel együtt azt hiszik, hogy ezzel a gyerek is tisztában van. Vagy azzá lesz, a sok dicsérér által. Neurotipukusok esetében lehet. Arról viszont nincs személyes tapasztalatom.

És ezzel a helyzettel olyan magas elvárások elé helyezik a gyereket, hogy azt nagyon nehéz megfogalmazni. Főként, mert a legtöbbje egy nem konkrétan megfogalmazott, leírt elvárásrendszer, hanem egyénenként - akár - eltérő irányú, mértékű, de minden tanár által meglévő elvárásszintet eredményez.

Hiába csak a matematikához - és így a többi reáltárgyhoz is - van meg a tehetségem, az irodalom, vagy történelem tanár ugyanúgy magasra teszi a lécet. És egyre inkább személyes sértésnek veszi, ha nem vagy jó az ő tantárgyukból.

Ki is a tehetséges, és a zseni?

Itt jött el az ideje, ezt a két fogalmat helyre tenni, mert sokakban ez sem él definíció szerint, és sokszor összekeverik a kettőt. Igen, nagyon hasonló dolgot fejeznek ki, viszont van légeges különbség is közöttük! 

Tehetséges az, aki úgy ért meg dolgokat "játszi könnyedséggel", hogy lényegében egyszer megmutatjuk neki, hogy ez így működik, és máris megvannak számára az (helyes) összefüggések, ok-okozati rendszerszerek.

Zseni pedig az, aki gyorsan képes sok lehetőséget végig venni, és abból a megfelelőt kiválasztani. Azaz, egy zseninek közel azonos tudása van a társaival, csak egység idő alatt több lehetőséget vesz górcső alá, és teszi ezt addig, amig egy olyat nem talál, ami megoldást jelent az adott problémára.

Ez olyan hatékony sokszor, hogy amíg valaki 10-20 opciót vizsgál meg 5-10 perc alatt, addig a zseni ennyi idő alatt 100-200 lehetőséget is ledarál. Ergo nem tud többet a megfejtéshez, mint mások, csak sokkal több kudarc után jut el arra  az eredményre, amire más ennyi idő alatt, jó eséllyel el se jut, mivel nem vett annyi lehetőséget számba.

Ebből a környezet viszont csak annyit lát, hogy a tehetséges könnyen tanul, viszont gyorsan felejt, a zseni pedig hamar old meg dolgokat.

Mi van azokkal akik tehetségesek is, és zsenik is? Nos, náluk úgy néz ki, hogy gyorsan tanulnak, és hamar oldják meg a dolgokat. Így úgy tűnik, hogy tudják is azt, amit gyorsan értettek meg.

De gyakorlatilag az van, hogy azt értik meg, hogy mi hogyan működik. Ellenben ez nem egyenértékű azzal, hogy tudja is fejből az adott dolgot.

Nézzünk erre is egy jó példát. Szorzótábla. A szorgalmas gyerek addig-addig ismétli az egyszer egy az egy, egyszer kettő az kettő ... hatszor hét az negyvenkettő ... -t, hogy rögzül, és álmából felkeltve is rávágja.

A tehetség azt érti meg, hogy mitől működik, és hogyan a szorzás. Megérti, hogy a szorzás, az egy többszörösen elvégzett összeadás. Még akkor is, ha ezt így nem tudja megfogalmazni.

Így a tehetség a 6×7-et fogja és összeadja hatszor a hetet, vagy hétszer a hatot, és megkapja a 42-t. Persze, egy tehetségben is kialakulhat egy berögzülés, de nem a teljes szorzótábla, mert az csak plusz energia és idő befektetés lenne. Viszont, ha a sok számolás során, mintegy melléktermék kialakul a 6×6=36, akkor már nem kell az elejéről kezdeni a számolást.

Ugyanígy a zseni. A zseni nem feltétlen érti meg, hogy miért és hogyan működik a szorzás, de megjegyez pár szorzást, mint a 6×6-ot. Aztán tudja, hogy ahhoz még hozzá kell adni 6-ot. Vagy 7-et. Így tudja, hogy van 42, vagy 43 az eredmény. De azt is tudja, hogy párossal való szorzás mindig páros, így elveti a 43-at. Esetleg később azt jegyzi meg, hogy a 43 prím, így az nem lehet az eredmény.

Nos, aki tehetséges, és zseni is, az pedig hamar megérti a szorzás mikéntjét, és így amit nem tud azonnal rávágni, azt gyorsan kiszámolja. Ezért nem tűnik fel, hogy ő valójában nem is tudja fejből a szorzótáblát. Azt hiszik, hogy "valódi tudás" van mögötte.

És valóban. Emögött valódi tudás van, és nem csak beseggelés. Mert aki mindkettő egyszerre, az évekkel, és évtizedekkel később is tudja alkalmazni, a megtanultakat. Legfeljebb több idő kell neki, mire előszedi a megfelelő tudást, képletet, ismeretet, és az alapján dobálja ki a felesleget, és tarjta meg azt, ami kell.

Hol itt akkor a probléma?

Ott, hogy látszat elvárásnak megfelelés megy végbe. A mai oktatásban még mindig a lexikális tudás elvárása az elsődleges. Így aki, szorgalmas, és "seggel" tud tanulni, az jobb eredményeket kap, mint az, aki valójában megérti azt, amit tanítanak. Viszont ez, főleg reál tárgyak esetén nem jelenti azt, hogy ne hozna (majdnem) minidig, vagy nagyon gyakran jó eredményeket.

És ennek ugye hamar híre megy a tanáriban. És a történelem, vagy irodalom tanár meg folyton azt hallja, hogy ez a gyerek, milyen jó, okos, akkor joggal feltételezi, hogy csak az ő tantárgyát, vagy őt magát nem kedveli a gyerek. Joggal feltételezi?

Hát nem. Ez egy nagyon téves feltételezés! És ezzel együtt egy olyan elvárás elé helyezi a gyereket, amit lehet, hogy soha sem lesz képes megugrani. Mert egy vers megtanulása ugye nem a megértés által megy. 

Amikor még óvodás voltam, és anyák napjára kellett verset megtanulni, akkor volt ám nagy röhögés a nézőtéren, mikor én mondtam verset. Mert nem szóról szóra tanultam meg, hanem a vers mondani valóját adtam vissza a saját szavaimmal.

Később, általános felősben, történelem tanuláskor mondta anyám, hogy próbáljam meg elképzelni, hogy miről is szól a tananyag. Nos, ez tök jó tanács, csakhogy nem az elképzelés hiányával volt a gond. Hanem a megértéssel. Maga az olvasás is már annyi energiát igényelt, hogy arra nem igen maradt, hogy meg is értsem azt, amit épp olvasok.

Persze, amikor óvodásként tanultam a verset, akkor nem én olvastam el újra, és újra. Így tudtam arra koncentrálni, hogy megértsem, hogy miről is szól a vers.

De ha megértetted az anyagot, akkor később nagyon sikeres felnőtt lettél!

Hát nem. Nem igazán. Arra jó, hogy lenyűgözzem a környezetet a hihetetlen tudásommal. Viszont ugye, ez nem egy állásinterjúnyi idő alatt jön elő.

Másrészt a magas elvárásokat nem csak a tanulmányi eredmények felé támasztják, hanem a viselkedésben is. És őszintén, hány olyan zsenit, tehetséget ismerünk, akinek ez jól megy? Továbbá, a "nem megfelelő" viselkedés miatt azzal büntettek, hogy nem engedték, hogy azt csináljam, azzal foglalkozzak, ami kimondottan érdekel. A matematika. Míg volt egy örökmozgó (ADHD-s, ma már így diagnosztizálnák) osztálytársam, ő csak kicsit volt "rendetlen", aki szintén kimagasló volt matekból. Őt folyton küldték matekversenyekre, és felkészítőkre, addig engem nem engedtek. Általános iskola 7.-ben voltam először - felkészítés mentesen - matekversenyen, ahol az első tízben végeztem. Egy olyan közösségben, akiknek már 6 év tapasztalata volt mind a versenyzéssel, mind a feladatok nehézségével, mind azzal, hogy hogyan is zajlik ez az egész. Ráadásul őket ezekre direktbe fel is készítették.

Szóval, hiába voltam valamiben kimagaslóan jó, nem hogy támogattak volna benne, még abban is akadályoztak.

Mindezt azért, mert az autizmusomból kifolyólag máshogy viselkedtem, amit az osztálytársaim kihasználtak arra, hogy ők ezen mulassanak, engem felhúzzanak, meltdownba hajszoljanak, sokszor csak azért, hogy az idő, az óra menyjen el vele. És ezért én voltam a beilleszkedésre képtelen, a rossz magatartású, a nem kívánt gyerek. Pedig én csak arra vágytam, hogy hagyjanak békén. De erről majd egy külön bejegyzésben írok.