Mi lesz vele, ha már nem leszek?

Ez egy nagyon nehéz téma, mert sok irányba, mértékbe mehet el. Nem fogok mindent átrágni

Először is leszögezném, hogy ez most nem azokról szól, akik önellátásra képtelenek, mert számukra biztos, hogy kell egy 0/24-es felügyelet, vagy legalább nappali felügyelet. Számukra az állami ellátás marad leginkább. Viszont a lent leírtak az állami gondozásba kerülők, és az őket ellátók életét is megkönnyítheti!

Én elsősorban a többiekről írnék.

Kudarcok kezelése

Nagyon sokszor olvasom különböző fórumokon, főként - de nem kizárólag - kisgyerekes szülőktől, hogy mi lesz az autista gyerekemmel, ha majd én/mi már nem leszek/leszünk?

Úgy tapasztalom, azt olvasom ki ezekből, hogy ezen szülők egy tragédiaként élik meg a gyerek diagnózisát, és úgy látják, vélik, hogy egy autista sose lesz képes egyedül élni az életet, vagy képtelen lesz önálló életet élni.

Nos, ilyen hozzáállással biztos, hogy olyan nevelést is fog kapni, ami arra neveli, hogy ő sosem fog tudni egyedül élni. Így jó eséllyel így is lesz.

Viszont a valóságban, mi, akik 20-60 éve nem kaptunk még diagnózist, a mi szüleink ugyanúgy próbáltak az életre nevelni minket, mint bárki mást. És a legtöbbünk, több-kisebb sikerrel, vagy épp kudarccal, de boldogulunk.

Kissé túl féltik a mai gyerekeket a szülők. Főleg az autista gyerekek szüleik.

Igen, egy autista gyereket nehezebb az önálló életre felkészíteni, mert a szociális élet, az ügyintézés, a telefonálás, vagy bármi más is a szerves részét képezi, ami sokunknak nehézséget, szorongást okoz(hat).

De ha nem készíted fel ezekre, ezen helyzetek kezelésére, a lehetőségekre, akkor biztos, hogy csak nagy nehézégek, és kudarcok árán fogja megtanulni.

Nem arról van szó, hogy kerültessünk el vele minden kudarc élményt, lehetőséget. Sőt! Mindenkinek, de nekünk, autistáknak meg pláne meg kell tanítani azt, hogy bizony a kudarc, a nehézségek, és azok leküzdése is az élet szerves része. Ez egy természetes velejáró, elkerülhetetlen. A kérdés inkább csak az, hogy hogyan éljük meg, és kezeljük azt, hogyan tekintünk rá. Nyilván, mindenkit negatívként ér egy-egy kudarc. A kérdés csak az, hogy utólag hogyan tekintünk rá, mit kezdünk vele? Sopánkodunk rajta még egy pár napig, hétig, évig, vagy egy egész életen át? És akkor majd minden kudarcon keseregni fogunk? Akkor egy igazán megkeseredett emberi élet lesz.

Viszont, ha arra tanítjuk meg a gyereket, hogy szabad ugyan kicsit szomorkodni, keseregni a kudarcon, hiszen mégsem sikerült valamit elérni, de ha újra próbáljuk, akkor már tudjuk egy módját annak, hogy hogyan NE csináljuk. És előbb-utóbb megtaláljuk a megfelelő módot, utat. Gondoljuk át, hogy mi vezetett a kudarchoz, és, hogy azt hogyan tudjuk elkerülni, kiküszöbölni?

A fogyatékosság, másság kezelése

Ugyanígy van a fogyatékosság, másság hozzáállásával is. Ha arra neveljük gyermekünket, hogy ő egy fogyatékos, aki mindenben segítségre szorul, soha nem lesz képes egyedül élni, akkor ilyenné is válik. Ha folyton ezt hallja, akkor előbb-utóbb el is hiszi.

Ezzel szemben, ha arra neveljük, hogy ismerje meg magát, a nehézségeit és erősségeit, akkor ismerni fogja a korlátait. Így megtanulhatja, hogy hogyan küzdje le a nehézségeket, kudarcokat, kihívásokat. Tudni fogja, hogy miben kell, és miben érdemes még fejlődnie. Jobban fogja tudni értékelni az eredményeit, még akkor is, ha az másokhoz képest még átlag alatti is. Mert tudni fogja, hogy ő többet dolgozott meg azért a rosszabb eredményért.

Ehhez hozzátartozik a testünk ismerete is. Az, hogy mitől vagyunk mások. Miben, hogyan, milyen mértékben térünk el másoktól. Ennek milyen előnyei, és hátrányi vannak, azokat hogyan tudjuk kihasználni.

Ilyen neveltetés mellett jobban, könnyebben, és magabiztosabban fogja venni az élet akadályait. Jobb eséllyel lesz önállóvá, sikeressé.

A titok a megfelelő környezet

Túl kell lépni ezeken az aggodalmakon, hogy megfelelően nevelhessük gyermekeinket, mert hiába rossz adott esetben az érzelmek észlelése, az szeretet, félelem és az aggodalom nagyon erős és tiszta érzelmek, amiket még mi is könnyen azonosítunk. És ezeket azonosítjuk akkor is, ha mással vegyülnek, de mást lehet, hogy nem veszünk észre, de az aggodalmat igen. Vagy adott esetben, tévesen, mást érzelmet fogunk aggodalomként azonosítani. És ezek bizony keményen kihatnak ránk, a fejlődésünkre.

De ha elfogadnak minket - olyannak, amilyenek vagyunk -, és nem olyanná akarnak nevelni minket, amilyenek nem vagyunk, amilynek mindenki más, akkor mi is képesek leszünk magunkat elfogadni. Ellenben, ha éjjel-nappal olyanná próbálunk lenni, amilyenek nem vagyunk, ami az amúgy is többlet energiát igénylő beilleszkedéstől további energiát fog elvenni tőlünk. Ami miatt pedig még nehezebb lesz a beilleszkedésünk.

Tehát nem várunk el mi sem mást, mint mások. Csak megértést, elfogadást és befogadást úgy, ahogy vagyunk.

A támogató és elfogadó környezet csodákra képes.

A gátló és kirekesztő pedig borzalmakra.